Skip to content

Szele Tamás: A geopolitikai fenyegetés 365 napja

Mindent összevéve ennek az egy éve tartó folyamatos geopolitikai vészhelyzetnek az a tanulsága, hogy mostani világunk képes kezelni az ilyen állapotot, jóval ügyesebben, mint az 1930-as években. Nem szereti. Nem rajong érte. De képes rá.

Table of Contents

Oroszország Ukrajna elleni inváziójának minden pillanata geopolitikai fenyegetés volt, sőt, már a kezdete előtt is annak számított. Most, a háború kitörésének évfordulóján nem árt, ha eltöprengünk azon, mi volt egyáltalán a kiváltó oka? Ugyanis az hivatalosan máig nem világos. Nem hivatalosan viszont érthető: Vlagyimir Putyin egy új orosz világbirodalmat kívánt megalapozni.

Ez csak látszólag hasonlít a volt Szovjetunióra, ha komolyan vesszük az orosz nacionalista ideológiát, „Lisszabontól Vlagyivosztokig” érne (Alekszandr Dugin szerint), bár ehhez Kínának, az Egyesült Államoknak és az Európai Uniónak is lenne pár szava – utóbbiaknak van is. Mindenesetre 2021. nyarán két biztos jelből volt látható, hogy valami komoly esemény várható: megkezdődtek a nagyarányú orosz csapatösszevonások az ukrán határ körül (állítólag egy későbbi hadgyakorlat miatt) és monoton emelkedésbe kezdtek a fosszilis energiahordozók árai. Ez nem használt a koronavírus-járvány után élelmiszerválsággal küszködő világnak, ugyanis így többek között a műtrágyagyártás is ellehetetlenült, és elkezdtek drágulni világszerte az alapvető élelmiszerek. Ha nincs műtrágya, sokkal kevesebb lesz a gabona, és így nem csak a kenyér, de a takarmány is: emelkedett mindennek az ára, sóskiflitől sonkáig és tojásig. 2021. decemberében jött el az a pillanat, amikor az orosz elnök megtette tétjeit.

Mikor Vlagyimir Putyin 2021. december 24-i, esti sajtótájékoztatóján – a dátum megválasztása szándékos ünneprontás lehetett a Nyugat számára (az ortodox karácsony ugyanis januárban van) – bejelentette követeléseit, egyértelművé vált: háború lesz. Mik voltak ezek?

Se Amerika, se a NATO, se Oroszország ne állomásoztasson csapatokat, illetve fegyvereket az orosz határ mentén.

Más NATO-tagállamok ne küldhessenek katonákat és hadfelszereléseket a szervezet keleti tagországainak területére.

Az USA és a katonai szervezet vállalja, hogy nem terjeszkedik tovább kelet felé, főleg Ukrajnát nem veszi fel.

Ezek a követelések a NATO-t az 1990-es évekbe vetették volna vissza, és létrehozták volna az Oroszországi Föderáció körül azt az „ütközőállam-zónát”, amely természetszerűen a Kreml csatlósaivá tette volna azokat az uniós- és NATO-tagállamokat, melyek határossá váltak volna az orosz területekkel. Most még látszólag kevés ilyen van – Észtország és Lettország – de ha Kalinyingrádot teljes jogú orosz területnek tekintjük, akkor már ilyenné válik Litvánia és Lengyelország is. Ha Ukrajna elesik, Magyarország, Szlovákia és Románia is: Románia akkor is veszélybe kerül, ha Moszkvának eszébe jut Moldovát „felszabadítani” , ami nem volna túl nagy feladat, tekintve, hogy a moldovai hadsereg mintegy hatezer fős létszámú.

Visszatekintve nagyon különös, de ha Putyin a NATO keleti szárnyát akarta meggyengíteni három tagállam „kikapcsolásával”, megtehette volna egyetlen puskalövés nélkül is, amennyiben Belaruszt szállja meg, ahol semmiféle ellenállás nem lett volna, így viszont Lengyelország, Lettország és Litvánia „demilitarizálását” és „NATO-mentesítését” követelhette volna az Oroszországi Föderáció, mármint a putyini ultimátum alapján. Nem tudni, miért nem így történt, komoly szerepe lehetett a dologban Ukrajna gazdagságának, az ellene évek óta folyó orosz nacionalista sajtókampánynak, a donbásszi „köztársaságok” helyzetének és nem utolsósorban az orosz hírszerzés csődjének, mely abból állt, hogy Beszeda tábornok FSZB-osztálya hamis, bár Putyin elnök véleményét mindenben alátámasztó „hangulatjelentésekkel” valószínűsítette, hogy az ukrán hadsereg gyenge, a központi államhatalom szintén, és a lakosság felszabadítóként fogja fogadni a benyomuló orosz alakulatokat. Szerepet játszhatott a szárazföldi kapcsolat kialakítása is a már 2014. óta megszállt Krímmel is.

Bármi is bírta Putyint erre az elhibázott döntésre, meghozta, és 2022. február 24-én, hajnali öt órakor az Oroszországi Föderáció teljes körű támadást indított Ukrajna ellen. Az invázió eleinte gyorsan haladt, még aznap elfoglalták a csernobili erőművet, a Kígyó-szigeti ukrán támaszpontot, megkezdődött Kijev ostroma és a hosztomeli csata, melynek szerepét nem lehet túlbecsülni: itt dőlt el, hogy nem lehet szó gyors győzelemről, villámháborúról, ugyanis jól lehet először sikerült megvédeni az Antonov repülőteret, de másnap, 25-én, az újabb támadás idején már fel kellett adni – viszont volt idejük az ukránoknak annyira megrongálni a kifutópályát, hogy képtelenség legyen orosz légihidat, hídfőállást kialakítani Hosztomelben. Az orosz hadsereg a szárazföldi, sérülékeny utánpótlási vonalakra kellett hagyatkozzon, és ezekkel elbánt a raszputyica, a tavaszi (és őszi) sártenger, valamint az ukrán hadsereg. Orosz szempontból ekkor veszett el a háború.

Sajnos terjedelmi okokból képtelenség részletezni ennek a háborúnak az összes legendás, hősies vagy megrázó pillanatát, de ezekről regények és tanulmányok százai születnek majd: lássuk inkább a háború geopolitikai vonzatait.

A világ, mondjuk így, demokratikus része azonnal nagyon komoly kereskedelmi és pénzügyi blokáddal reagált, ami – ne higgyünk semmiféle propagandának – működött is. A szankcióknak ugyanis egyáltalán nem az orosz nép kiéheztetése volt a célja, számottevő éhezés most sincs az Oroszországi Föderációban, hanem elsősorban a hadiipar működésének leállítása, és ez sok tekintetben sikerrel járt: senki sem képes mutatni egy olyan lövegcsövet, amit az elmúlt egy év folyamán gyártottak orosz földön. A chip hiány miatt úgy tűnik, leállt a precíziós fegyverek gyártása is, bár a korábbi információk dacára jelenleg úgy tűnik, nem teljesen: Kalibr cirkáló rakéták most is készülnek, csak sokkal lassabban és sokkal kevesebb kerül ki a gyárból. A harckocsi-termelés is lehetetlenné kezd válni, az Uralvagonzavodban teljes gyártósorok állnak, és nem csak azért, mert az orosz harckocsik optikai elemeit kizárólag Ukrajnában gyártották, hanem azért is, mert meghibásodtak a kulcsszerepet játszó nyugati szerszámgépek és nincs hozzájuk pótalkatrész.

Igen, a szankciók a hadiiparra gyilkos hatást gyakoroltak. A pénzügyi szankciók meg az orosz gazdaságot küldték olyan kényszerpályára, amiről nem valószínű, hogy egyhamar szabadul. Az Oroszországi Föderáció teljesen ki van szolgáltatva Kínának, és Peking ezzel a helyzettel vissza is él. Mélyen nyomott áron vásárolja főként az energiahordozókat és az aranyat Moszkvától, de az kényszerhelyzetben van – csikorgó foggal ugyan, de eladja a drága áruját olcsón is. Az utolsó pillanatban beszerzett, bontás előtt álló hajókból összekalapált tanker-árnyékflotta nem segít a kereskedelmi elszigeteltségen: a legtöbb kikötőben horgonyt sem vethetnek ezek a hajók, hiszen nincs biztosításuk.

Mit hozott tehát a háború Oroszországnak? Szegénységet és elszigetelődést. Éhezést és nyomort még nem, de az is csak idő kérdése. És mit hozott a NATO-nak és az euroatlanti világnak? A hidegháború óta nem látott összefogást, és nem mellesleg, a NATO majdnem kétségtelen bővítését Finnországgal és Svédországgal. Putyin célja az volt, hogy kevesebb állam legyen a tagja az Észak-Atlanti Szövetségnek, ehelyett több lett.

Ezenkívül megtudtuk, mennyit érnek a rettegett orosz csodafegyverek. Semennyit: a legtöbbjük nem is létezett soha, vagy csak a tervezőasztalon álmodták meg őket. Az Armata harckocsit nem merik kiengedni a frontra, mert kiderülne, hogy harcképtelen, a Burevesztnyik nukleáris meghajtású robotrepülőgép az első tesztjén több ember halálát okozta és nem is kísérleteztek tovább vele (legalábbis tudomásunk szerint), a Neptun atomtorpedónak egy próbafutásáról tudni, töltet nélkül, ezen irányíthatatlannak bizonyult, az egyetlen közülük, ami állítólag működik és szintén állítólag be is vetették, a Kindzsal hiperszonikus rakéta, bár annak állítólagos használata több kérdést vet fel, mint amennyire választ ad.

De mi van azzal a hatalmas atomfegyver-arzenállal, ami az Oroszországi Föderációt világhatalommá, a geopolitikában megkerülhetetlen tényezővé teszi? Röviden: fogalmunk sincs róla. Kevés oknyomozó újságíró foglalkozott egyáltalán a kérdéssel, annyira jól őrzött titok, akik pedig mégis (Julija Latinyina például), annyit tudtak meg, hogy az orosz nukleáris fegyverek zöme elavult és/vagy működésképtelen is. Nem lehet véletlen, hogy Putyin elnök február 21-i beszédében külön kitért arra hogy szükségesnek tartja új nukleáris fegyverek fejlesztését – erre azért lehet szükség, mert a régiek használhatatlanok. Ezt látszik bizonyítani az állítólag Biden elnök kijevi látogatásának idején tartott Szarmat 2-teszt, ami amerikai jelentések szerint – csődöt mondott.

Ennek a háborúnak nagy nyertese Kína, ugyanis bármi is lesz a kimenetele, az Oroszországi Föderáció mindenképpen nemzedékekre ragad gazdasági szempontból a kínai kiszolgáltatottságban, érdekszférában, még akkor is, ha esetleg egyszer majd feloldják a szankciókat. Kína összehangolt befektetései révén ezt az állapotot addig lesz képes fenntartani, ameddig lesz pénze, de ne legyünk optimisták: Peking is hatalmas gondokkal küzd, akár a demográfiai helyzetét nézzük, akár a túltermelési válságát, akár az élelmiszer-gondjait, tehát nem várható, hogy hosszú távon minden területen domináns hatalommá válik.

A háború talán egyetlen kellemes hozadéka, hogy az egyre éleződő amerikai–kínai szembenállás nem eszkalálódott, sőt, ellenkezőleg: még a pár héttel ezelőtti „ballon-incidens” dacára is inkább egészséges rivalizálássá szelídül, amely mindkét fél javára válik, nem szólva a világ többi részéről.

A háború vesztese geopolitikai szempontból akkor is az Oroszországi Föderáció lenne, ha valami csoda folytán katonai győzelmet aratna. Akkor is kitaszítottá válna a világ élhetőbb és műveltebb országainak közösségéből, és rákényszerülne az újabb és újabb hódító háborúkra, holott igazság szerint már ezt sem bírja megvívni.

De nem győzhet, legalábbis ezzel a hadsereggel, és ami még kínosabb, ezzel az államszervezettel semmiképpen sem. Az intézményes korrupció (Andrej Gurulev altábornagy még most is keres másfél millió eltűnt egyenruhát) és a mindent átszövő propaganda, a besúgó-rendszer, az állandóan harsogó nacionalista politikum valóságos pokollá tették azt az országot, ahonnan aki csak teheti: menekül. Ha sikerülne meghódítaniuk a világot, terveik szerint, akkor jönne csak az igazi pokol. A háború első évének tanulsága az is, hogy a mai Oroszország sem szövetségesként, sem gazdasági vagy politikai partnerként nem kívánatos igazából egyetlen más államnak sem. Ahhoz, hogy kívánatos legyen, gyökerestől kell megváltoznia. Ez meg is fog történni: csak nem tudni, mikor.

Hogy maga a háború mikor ér véget, arra elfogadható prognózist adni képtelenség, mégis, a mostani harcok helyzete mintha arra utalna, hogy mindkét fél a saját szempontjából kedvező helyzetbe szeretne kerülni az eljövendő béketárgyalásokon, de ezeknek az időpontja teljes homályban rejtőzik.

Egyetlen dolog lenne képes most egyértelműen Oroszország javára billenteni a mérleget: ha Kína úgy döntene, hogy nagyarányú és rendszeres fegyver- és lőszerszállításba kezd az orosz hadsereg számára. Azonban, ismerve a kínai politika eszköztárát, a minap elhangzott, erről szóló amerikai nyilatkozat is csak annyit mond, hogy a Középső Birodalom fontolgatja a dolgot, tehát valószínűleg maga a kérdésfelvetés is a diplomácia eszköztárába tartozik. Kínának egy kedvezőtlen béke és egy gyenge orosz szomszéd is kedvezőbb, sőt, jövedelmezőbb, mint egy akár világméretűvé eszkalálódó fegyveres konfliktus és egy nagyon erős orosz szomszéd, akit nem tud függőségben tartani.

Mindent összevéve ennek az egy éve tartó folyamatos geopolitikai vészhelyzetnek az a tanulsága, hogy mostani világunk képes kezelni az ilyen állapotot, jóval ügyesebben, mint az 1930-as években.

Nem szereti. Nem rajong érte. De képes rá.

Mégis tanulékony faj az ember.

Csak kicsit lassan tanul, és mindig a saját kárán.

De sikerül neki.

Latest

Szele Tamás: Navalnij halála

Szele Tamás: Navalnij halála

Ma új fejezet kezdődött Oroszország történetében, aminek az elejét, meglehet, vérrel írják. De ha minden jól megy, a közepétől visszatérnek a tintához.

Members Public